How to survive – homesick

Nálunk éppen tavaszodik, bár néha még télies az idő (15 fok). Úgyhogy gyakran előfordul, hogy nem vágyom másra, csak egy jóféle Lewis Road csokistejre, takaróra és egy doboz zsepire, aztán már indulhat is a Bridzsit Dzsónsz, meg a Nyaralós (Holiday), meg a Szerelmünk lapjai… és még sorolhatnám a kedvenceket. No, hagyjuk most ki a filmeket – a zsepi meg pokróc maradhat-, kicsit beszélgessünk a honvágyról… hogy mi fán terem, miért van, hogy alakul ki, hogy bírkózunk meg vele, mit csinálunk ha sokáig tart és mennyire örülünk, ha épp nincs.

Ez a honvágy egy alattomos mumus. Beférkőzik az életünkbe, ha kell, ha nem. Nem válogatja meg áldozatait, mindenkire lecsap. Persze tagadni lehet, hogy áááá, nekem nincs, de azért egy karika kolbász íze és egy kép a Balatonról sokakat meglágyít és szebbnél szebb emlékek sorára hívja fel a figyelmet.

Elköltözni otthonról, a megszokott környezetünkből, nem könnyű. Akkor sem, ha vidékről a nagy Budapestre, ha Budapestről a közkedvelt Londonba, de akkor aztán tényleg fájdalmas tud lenni, ha mondjuk ide, a világ végére jövünk. Mert valjuk be, bármi is a költözés oka, a haza az haza. Ott születtünk, ott nőttünk fel, ezen semmi sem tud változtatni. (nem mintha akarnánk rajta változtatni) Nos az már megint más kérdés, hogy kezeljük ezt.

A többség persze úgy indul útnak, ugyanmár, ott az internet, a szkájp, a telefon, nekem ugyan nem lesz honvágyam, miért lenne! No ez működik is egy darabig, hiszen a sok újdonság, a kaland, az új élmények, a szebb környezet hónapokra képes elfelejtettni a kellemetlenségeket és a hiányzó dolgokat. Aztán… eltelik fél év, egy év és a rózsaszín köd felszáll. Elkezd idegesíteni a szomszéd állandó jópofizása, kiderül hogy a kollégák sem mindig a világ legjobb cimbijei és bizony a postán is sorba kell állni és hallgatni az előttünk hisztiző gyerekeket és felnőtteket – szóval sok minden ugyanaz. De mikor anyut csak a monitoron látod, a barátokkal szintén csak elvétve beszélsz, mert a fránya időeltolódás (ami esetünkben ugye 10-12 óra között mozog) … és hát képernyőn keresztül mulatni és koccintani nem ugyanaz… akkor biza felértékelődnek azok a régi unalmas kocsmázások.

Valljuk be, a külföldi lét nem azt jelenti, hogy jöttünk, láttunk és …. soha többet nem szomorkodunk. Mert bizony ha a kedvenc magyar filmünket nézzük, több zsepi fogy, a karácsonyi hóesésben, saras latyakban, átfagyva végigjárni a rokonságot igenis hiányzik és néha jólesne a lágy balatoni víz a sós, állandóan hullámzó óceán után …

A honvágy távolságtól függetlenül mindenhol lecsap ránk, de azért vannak enyhítő tényezők. Európán belül költözni nem nagy dolog, még ha sokan nem is így gondolják, de innen Zééországból azért kicsit másképp látjuk pl. a londoni barátok helyzetét, állandó posztjaikat a fészbúkon, hogy már megint otthon voltak a kis prücskök. Mert nem mindegy, hogy negyvenezerért ugrassz haza több hétvégére, vagy közel négyszázezerért pár hétre. Az európai országok azért sok mindenben hasonlóak. Új-Zélandnak például köze nincs Európához, azon kívül hogy lófejű angolokkal vagyunk körbevéve, akiket kimondottan jólesik kávét szürcsölve bambulni egy-egy kávézóban megpihenve…. kicsit otthon érzi magát az ember tőle. A leginkább szembetűnő különbség az épületekben található, hiszen míg Európa szebbnél szebb régi barokk és reneszánsz csodákkal van tele, addig itt maximum egy 150 éves háznak örülhetünk, no abból se sok van.

Fort Street, Auckland

De ha már ennyit beszéltünk a honvágyról és a negatív hatásairól, definiáljuk azt. Nyilván nem lehet szó szerint értelmezni, mert nem a hon elhagyásáról és utána vágyakozásáról van szó, annál inkább az évek alatt megszokott fizikai környezet távollétéről és a hozzánk közel álló személyek hiányáról. Nos, ahogy mondani szokás, a rokonokat nem, de barátokat tudunk találni bárhol a világban. Igen, ez nem környezet, kontinens és város függő, egyszerűen csak tőlünk függ, akarjuk-e vagy sem. Persze vannak olyan barátok, mint drága Macsi, Livi és Zoli, akik pótolhatatlanok nekünk, de szerencsére bele lehet futni olyan emberekbe, akikkel aztán tényleg jó az összhang és közös imádás van. (igen, Pápáj család, rólatok beszélek)

A honvágyat leginkább a kulturális különbség erősíti fel. Mert az évek alatt megszokott ünnepek ugyan megtarthatóak, de nem általánosak a környezetünkben. Eleve az, hogy nyáron van karácsony, kissé megzavarja korábbi komfortérzetünket és bizony nekem a karácsonyi vásárok hangulata, a borozgatás, a hóesés, a hidegben ácsorgás majd otthon az átfagyott lábujj dörzsölés borzasztóan hiányzik.

A másik dolog, hogy Új-Zélandon a Biosecurity kissé megnehezíti a dolgunkat, ugyanis sok mindent nem lehet ide postázni. Persze próbálkozni lehet, de azért ezek itt leleményesek és sokszor fennakadnak a kolbászos meg szalonnás küldemények. (nem beszélve a költségekről és az időről, ami ide elég hosszú és fájdalmasan drága) Szóval a hasonló küldemények kizárva:

Néha úgy érzem, nem volt egy megerőltető lépés eljutni idáig. Aztán rájövök, hogy persze, az itteni jó dolgok megszépítik a vízumoztatás, költözés, meg egyéb kimerítő pillanatokat (amik valójában órák, napok, hetek és hónapok voltak). Egészen más, ha az ember ide készülődik a világ végére, egy szigetre, ahol minden máshogy működik, mint Európában. Innen nincs ám hazaugrás anyuhoz, hogy főzzön már egy jó töltött káposztát, nincsenek közös családi és baráti karácsonyok és egy idő után már az évszakok is hiányozni kezdenek. Bizony, mert hiába van itt is papíforma szerint 4 évszak, a hőfok nem igazán változik (most épp 15 fok van és tél, nyáron meg 25-28 és nyár), a növényzet is 80%-ban örökzöld, úgyhogy fel se tűnik, ha épp átléptünk a nyárból az őszbe, vagy onnan a télbe.

Aztán vannak pillanatok, amikor semmi sem jön össze. Amikor úgy érezzük, egy kis idegen lélek vagyunk egy olyan országban, ahol sosem fognak megérteni minket. Hisztizünk, sírunk, csapkodunk, bosszankodunk, hangulatunk a béka segge alatt, hiányzik a mama főztje és nem vágyunk másra csak egy hazaútra szóló repülőjegyre…. igen, akad ilyen pillanat is. De ez nemcsak külföldön igaz, előfordul otthon is ilyen, nem kell egy-egy ilyen dühöngő pillanatért külföldre költöznünk. (na ilyenkor viszont nem szabad fotókat nézegetni, és a gugliban magyarországra keresni, meg régi családi összejövetelek fényképeit előbányászni, mert az fáj) De ezeken a pillanatokon is túljutunk és végeredményben a napok telnek, a hetek múlnak, a barátok jönnek-mennek, a munka halad, az életünk alakul és bizony az esetek nagy részében élvezzük az itt töltött időt, hiszen mi épp a világ egyik legszebb országában élünk! Mert azért jöttünk, hogy jobban éljünk, hogy szebb helyen legyünk és hogy drága gyermekeink is egy olyan országban nőjenek fel, amire otthonról mi mindig is vágytunk! Szóval itt vagyunk, és ez jó, nagyon jó! Aki pedig nem tud kikeveredni a szomorkás, hazavágyós pillanatokból, annak tényleg otthon a helye.

Egy olyan élményben volt részem nemrég, ami szerintem meghatározó lesz, amíg élek. A Pápai családdal hónapokkal ezelőtt sikerült összetalálkoznunk, remélhetőleg mindannyiunk legnagyobb örömére. Egyik közös garage sale-es hétvégi vásárolgatásunk alkalmával volt szerencsém végighallgatni, ahogy lányuk, Emmus, aki 5 éves, milyen átéléssel énekli a lenti számot az autóban. (miután vagy 3x hallotta – meg kell zabálni, olyan édes) Nem mondanám, hogy stílusom ez a zene, de a szövege mindenesetre találó és mindenképpen megér egy lejátszást! De ahogy ez a kislány, valószínűsíthetően ennyi idősen még nem tudatosan, de annál nagyobb átéléssel énekli ezt a számot és hogy “ez a hely akkor is a hazám lesz”… jólesik a lelkemnek és bizony ilyenkor csak boldogan-szomorkásan mosolygok… mert azért kicsit… na… hiányzik Magyarország.